Helló Világ!

Ezzel indul általában egy friss, talpára állított, felhúzásra váró honlap váz, mikor beüzemeled a wordpresst . Nos, én is talpra álltam és belevetem magam a blogírásba. Mivel ez az első blog bejegyzésem, így üdvözlöm magamat ezen a számomra új területen. Kicsit írok magamról, vagyis arról, hogy milyen a kapcsolatom a kreatívkodással, azon belül is a nagy szerelemmel: a gyurmázással.

A kezdetek

A történet eleje klisészerű, át is ugrom hamar. (alkotási vágytól zubogó gyerekkor, rajzolás, varrás, gyöngyűzés stb) A gyöngyfűzés később előjött újra, felnőtt, munkától szétstresszelt koromban, de hamar rájöttem, hogy itthon mindig azok a gyöngyök beszerezhetetlenek, amiket én a külföldi magazinokban látok, így lassan anyagot váltottam. Ez lett a süthető gyurma. Brrrr!!!! Még leírni is borzasztó, annyira fáj, hogy ilyen méltatlan neve van ennek a csodálatos anyagnak, de erről bővebben írok egy másik cikkben…

Jó lenne emlékezni az első pillanatokra, de sajnos csak a kezdetI eszközeimre emlékszem: egy plexi lap, letixózva az asztallapra, valami régi pezsgőtablettás doboz, praktikeres (ha volt már akkor??) sniccer és egy csempelap, a sütéshez, no meg gyurma. Ezekből  – mai szemmel nézve rém unalmas – lapos, csupa egyenes oldalakból álló formák, gyöngynek csak túlzással nevezhető nyomi golyók születtek, természetesen tele ujjlenyomattal.

Az első minőségi ugrás

Nem volt még akkor a youtube olyan népszerű, mint ma, így nem tudom, honnan jöttem rá, hogy egy kifejezetten gyurmázáshoz kitalált vágóeszközkészlet sokat javíthat az éleken. Így már variálni tudtam kicsit a formákat (görbe ív, ahhhh!!!), melyeket – továbbra is csempén sült lapos formában – fogpiszkálóval kilyukasztva fűzhettem bőrszálra vagy egyéb zsinórra sütés után.

Apropó sütés! Az esetleges káros gázképződésekre fittyet hányva bátran használtam sütésre a konyhai tűzhelyet. Azért arra figyeltem, hogy a csirke emléke ne zavarja meg a gyurmákat (magyarul: szellőztetéssel, több óra különbséggel vetettem be a sütőt), de se a hőfokot, se a sütési időt nem igazán menedzseltem, így néha nem ismertem fel, mit is terveztem sütés előtt.

Felületkezelés? Az meg mi?

Nem kérdeztem, – kitől is kérdeztem volna? – így nem mondta senki, hogy a portól lakkal védeni kellene az elkészült műveket, ezért viszonylag hamar nagyon csúnyának láttam őket, de nem zavart, mert folyton volt utánpótlás. Inkább a szerelem hajtott, az alkotás öröme, a színek játéka, akkor eszemben sem volt, hogy ezt rajtam kívül más is viselné… (mondjuk azokat nem hinném, hogy bárki felvette volna!)

Az anyag

Miért, miért nem, kapásból egy jó nevű (Cernit) gyurmával kezdtem ezt a hobbit. Azt, hogy van egyéb hasonló célú (minőségben aljas) gyurma csak később tudtam meg. Szerencsére!! Lehet, egy életre elment volna a kedvem ettől a műfajtól, ha azokkal kezdem a pályafutásom.

Érzéseim felkavaróak az anyaggal kapcsolatban, erre már utaltam fentebb, ezért így több, mint egy évtized után kifejezetten küldetésemnek érzem, hogy ennek az anyagnak a méltóságát helyre tegyem és levakarjam róla azt az ujjlenyomatos-iskolaitechnikaórás image-t, amit valószínű ezeknek a – NEM ÉKSZERÉSZÍTÉSI CÉLRA KITALÁLT – gyurmáknak köszönhet.

Technika – helyett valami egészen más

Ahogy írtam, kevés elérhető információ volt akkoriban erről a hobbiról, így technikákról, mintákról semmit nem tudtam, jobbára véletlenszerű színkeverékek, árnyalatok, csíkozások adták egy-egy alkotás szépségét, „mintáját”. A környezetem – így utólag egészen érthetetlen mód – elismerően szólt ezekről az ékszerekről, de  már akkor is első volt a kérdések közt az „Ez tényleg gyurmaaaa?”  Mutatom az “elrettentő” példákat. :-))

 

Azért remélem, nem ábrándultok ki mindjárt az elején! Ha jobban körülnéztek az oldalon, beláthatjátok, érdemes gyakorolni. Ha nem is rögtön  egy ilyen technikával  kezdtek, higgyétek el már az elején olyan örömöt okoz ez a tevékenység, hogy mindenképp megéri kipróbálni!